Jonathan Safran Foer: Globális öngyilkosság (Bolygónk megmentése a reggelinél kezdődik) - könyvajánló
Biztos, hogy te is sokat (egyre többet) gondolkodsz azon, hova tartunk, jó-e ez nekünk, és mit tehetünk abban az esetben,
ha a válaszunk nem egy hangos és magabiztos igen.
Jonathan Safran Foer nagyon sokat, és mélyen gondolkodott a témáról, a benne felmerülő kérdésekre adható válaszokat pedig
ebben a könyvében megosztja velünk: de nem útmutatóként, instant megoldásként, vagy a tuti receptként. Ehelyett megengedi,
hogy odaüljünk mellé, és együtt gondolkodjunk mindezeken: kihangosítja nekünk a kérdéseit, és a saját magával kapcsolatos
kétségeit, bizonytalanságait.
Mert az nem kérdés, hogy nem azt szeretnénk örökül hagyni az utódainkra, amire most kilátásunk lehet. De hogyan hagyhatnánk
mást, valami jobbat, gazdagabbat magunk után? Kicsit olyan ez, mint egy pezsgőmámoros Szilveszter éjszakán kijelenteni, hogy
holnaptól minden reggel egy órával korábban kelünk majd, és futni fogunk. Természetesen tudjuk, hogy a testünk hálás lenne
a rendszeres mozgásért, hogy a lelkünk kisimulna az így elkapott napkelték látványától, a többi futóval összekacsintástól,
önmagunk leküzdésének, a saját határaink átlépésének az örömétől… de amikor az első fagyos, téli, hideg reggelen megszólal
az ébresztőnk, arra invitálva, hogy ugorjunk ki a puha, meleg ágyból, hogy aztán a hidegben vacogva köpjük ki a lelkünket
is a még sötét utcákon… nos, olyankor mindennél biztosabbak vagyunk benne, hogy ráérünk még. Hogy ha holnapután, vagy esetleg
majd csak azután kezdjük el az életmódváltást, az is szuper lesz.
És alapvetően nem is tévedünk akkorát: sok esetben tényleg jobb későn, mint soha. De a bolygónk sajnos már nem tud sokáig várni, erőforrásai végesek, mi pedig nagyon közel vagyunk a kimerítésükhöz - ha
pedig egyszer elfogyasztjuk ezeket, az tényleg végleges lesz; ott nem lesz holnap, és nem lesz több esély. Mégis, nehéz erre
emlékezni, amikor épp rohanásban vagyunk, és rájövünk, hogy nincs nálunk a vászontáskánk a bevásárláshoz; inkább veszünk egy
műanyagot, legközelebb pedig majd fejben tartjuk a dolgot, de most nincs időnk hazaszaladni. És a zöldhulladékot is, a következő
alkalommal már tényleg elvisszük valamelyik közeli közösségi kert kompisztálójába, de most tényleg nem érünk rá ezzel foglalkozni.
“Rajtunk kívül senki nem fogja elpusztítani a Földet, és rajtunk kívül senki nem fogja megmenteni. A legreménytelenebb helyzetek
sarkallhatnak a legreménytelibb cselekedetekre. Módokat találtunk az élet helyreállítására a Földön egy totális katasztrófa
esetére, merthogy módokat találtunk az élet totális katasztrófájának az okozására a Földön. Mi vagyunk a vízözön, és mi vagyunk
a bárka.”
A nagy, közösségi, vagy az apró, egyéni döntéseken múlik a Világ sorsa?
Idővel pedig túl nehéz lesz viselni ezt a sok, apró kudarcot: ma sem a csomagolásmentes boltban vásároltunk, a héten is kellett
ételt kidobni, még mindig rengeteg húst eszünk, nem terveztünk előre, így maradt az autó, és így tovább… ezért arra jutunk,
valójában ezek apróságok. A Világ sorsa nem a mi apró, egyéni döntéseinken fog múlni. Tegyenek valamit a nagyok először! De
amíg választhatunk egyszerhasználatos csomagolást, meg benzint, meg veszélyes kemikáliákat tartalmazó, de hatékony rovarirtószereket,
és ivóvízzel locsolhatunk, addig ezt fogjuk tenni… mert gyarló emberek vagyunk, mert rengeteg mindennel kell folyamatosan
foglalkoznunk, mert kimerültek és sokszor fáradtak vagyunk, és nincs időnk, erőnk, energiánk ezekre is figyelni.
És épp innen indul Foer is, így osztozhatunk a gyengeségésében, bizonytalanságában: abban az ellentmondásban, hogy a gyerekeire nézve egyre erősebben érzi a saját felelősségét, miközben a másik oldalon gúzsba köti a tehetetlenségének az érzése, saját apróságának és döntései, tettei súlytalanságának illúziója. Egyszerre tudja és támasztja alá komolyan vehető és hiteles adatokkal és tényekkel, hogy bizonyos lépéseket mostanra elkerülhetetlenül szükséges megtennünk, miközben nem titkolja el előlünk azt sem, hogy sokszor, mivel nem érzi a saját bőrén, az író maga is képes mindezt figyelmen kívül hagyni.
Éppen ennek a megküzdésnek köszönhetően viszont olyan, értékes eszközöket villant fel előttünk, melyeknek nagy hasznát vehetjük, ha magunk is billegünk a tagadás, és a “tenni kéne valamit, de kicsi vagyok hozzá” kétségbeesése között. Már az is sokat segít, hogy az író sorait olvasva nyilvánvalóvá válik: nem vagyunk egyedül ezzel az érzéssel. De jobban megismerhetjük a mögötte húzódó hiedelmeinket is, ezek ismeretében pedig jó esélyünk lehet korábbi passzivitásunkat aktivitásba fordítani - már kora reggel. Akár egy kiadós futás után, már a jól megérdemelt reggelinkkel is!
Ez a cikk a MagNet Magazin 2021 téli számában jelent meg; itt lapozhatod át a teljes magazint.
