Ne nézz fel! (Don’t Look Up), filmajánló
Vegyünk egy klasszikus katasztrófafilmet: úgy tűnik, menthetetlenül közelít valami, ami valaminek (mindennek) a végét jelenti,
de annak a fenyegetését minden érintett a megfelelő komolysággal kezeli, aminek köszönhetően végül mégis sikerül elkerülni
azt, ami elkerülhetetlennek tűnt. Az oda vezető úton mind tudjuk, hogy a tét óriási, és közösen drukkolunk hőseinkért. Jól
bevált recept, tíz esetből tízszer működik, a "Ne nézz fel!" alkotói mégsem ezt a forgatókönyvet követték - és épp ettől, ezzel alkottak valami olyat, amin a film megtekintése után
- bármilyen jól szórakoztunk is közben - még órákig, napokig rágódhatunk.
Milyen Világot szeretnénk magunknak?
Ebben a filmben nem fog össze az emberiség, nem hozza ki a baj a legjobbat társadalmunk tagjaiból, és nem találkozunk embertársainkkal
a közös céljaink mentén. Nem jövünk rá, hogy több köt össze minket, mint amennyi elválaszt, és a legnagyobb baj sem bizonyul elégnek, hogy lebontsa
a köztünk magasodó falakat... vagy hát... Vannak benne monumentális pillanatok, melyekben társadalmunk egy emberként, az életet az őt megillető csodaként értékelve
támogatja a helyzet lehetséges megoldását, ünnepli a Földet és mindazt, amit az számunkra jelent...
Aztán a pillanat elmúlik, és minden visszatér a megszokottba. Ismerős? Nos, ez egyértelműen nem a véletlen műve.
Mi lenne, ha meghallanánk, amit egymásnak mondunk?
Rettentő nyomasztó eleme a filmnek, ahogy fontos hangokat, fontos mondatokat nem hallanak meg azok, akiknek meg kellene.
Valószínűleg mind tudjuk, milyen szomorú, magányos és fájdalmas érzés, amikor nem hallják, amit mondunk - amikor a szavaink
nem jutnak el embertől emberig. Amikor "hiába jártatjuk a szánkat", az "falra hányt borsó" - amikor nem csak, hogy a mondanivalónk
megoszthatatlansága miatt egyedül maradunk a mondanivalónkhoz kapcsolódó minden érzésünkkel, de ebből fakadóan a problémás
helyzeteink megoldásában sem számíthatunk segítségre.
Tegye fel a kezét, aki még soha nem vesztette el ilyen helyzetben a fejét/türelmét/eleganciáját; aki még soha nem fakadt ki
hangosan, gyerekként toporzékolva legalább egyszer azért, hogy figyeljenek végre rá, hogy hallják már meg, amit mond.
Nos, a filmben az emberiség fele ebben a nagyon kétségbeesett állapotában, a másik fele pedig a nihil, apátia, közöny és elutasítás
egyéb fázisaiban tobzódik épp; akit meghallanak, az nem azt mondja, amit kellene (politikusok, üzletemberek), aki pedig a
lényegről beszél (kutatók, tudósok, szakemberek), azt nem hallja senki, mert nem ér el olyan tömegekhez, mint az előbbi réteg
- ha pedig mégis, nem túl profi a mondanivalója becsomagolásában, hiszen egy ideális helyzetben az nem az ő feladata lenne,
nem abban kellene remekelnie.
Ahogy haladunk előre az időben, sikerül végül szinte minden tálalást kipróbálni, de az derül ki, hogy a rossz hír laza tálalásban,
mémesített fenyegetésként, vagy számokkal alátámasztott kutatási eredményként sem elég rossz ahhoz, hogy valódi változást
idézzen elő: hogy közelebb vigye a filmbéli társadalmat egy közös, minden érintett számára képviselhető állásponthoz.
Bár nagyon sok a párhuzam napjaink kihívásai és a filmbeli események között, nem célja a filmnek a szükségesnél mélyebben
moralizálni, így aki csak jól szeretne szórakozni, annak is egy remek választás lehet, aki pedig szeretne ránézni, mire lehetne
a legjobb esélyünk egy párhuzamos univerzumban egy hasonló esetben, annak segíthet eljátszani a gondolattal.
Mi nem mondjuk, hogy feltétlenül nézd meg ezt a filmet - meg azt sem, hogy ne.
Viszont akár megnézed, akár nem, ha olvasod róla ezeket a sorokat, az azt jelenti, hogy érdekel a téma: hogy mi történik, amikor egy olyan helyzetben, amikor igazán össze kéne fognunk, ennek megkérdőjelezésével csak a korábbinál is mélyebb árkokba juttatjuk magunkat. Az pedig, hogy a filmnek köszönhetően felmerült ez a kérdés, hogy sokan, sok helyen, sok módon beszélünk róla, az valahol, valahogy talán mégis közelebb hozhat minket egymáshoz...
