"Semmilyen nagy teljesítményt nem ért el még senki úgy, hogy az kényelmes és csupa boldogság volt."
Az esőbeálló padján állok a sarokba kucorodva a pehelytakarómba bugyolálva. Ráadásként vékony szivacs matracommal igyekszem
jól körbeölelni magam, hogy a tetőn át becsorgó víz és az orkán erejű szél hordta permet minél kevésbé áztasson el. Hajnal
fél kettő van és bár a helyzetem kicsit sem mondható rózsásnak, mégis hála van bennem a zsebkendőnyi félszáraz helyért, ahova
be tudtam húzódni még a vihar előtt.
Állva el-elalszom, már 21 órája fent vagyok, ez a verseny harmadik napja. Még egy óra és a vihar csillapodni kezd, három körül
már fekve pihenhetek egy kicsit. 5:30-kor nem tudom több indokkal maradásra bírni magam a meleg takaró alatt, és szedelőzködni
kezdek. Induláskor még visszapillantok a kerékpár nyergéből, "Köszönöm a helyet.", mondom ki hangosan. Régi szokás ez, még
az első úton alakult ki, azóta se hagytuk el. Kifejezni a hálát a gondviselésnek, hogy volt hol álomra hajtani a fejünket.
Hol van egy ember teljesítőképességének a határa? Meddig vagyunk hajlandók elmenni, hogy próbára tegyük magunkat? És mit fogunk
majd ott találni? Kincseket? Válaszokat? Önigazolást?
Az egész az első úttal kezdődött. 2015 tavaszán másodmagammal elindultam Budapestről kerékpárral. A Magunk útján projekt elsődleges célja az volt, hogy önellátón, kerékpárral fedezzük fel a világot. Csodálatos emberekkel találkoztunk, gyerekkorunk
kalandregényeinek, úti beszámolóinak mesebeli tájain jártunk, Iránban, Közép-Ázsiában, Kínában és Délkelet-Ázsiában. Sivatagok,
4700 m-es hágók, hófödte csúcsok, sztyeppék, a Tibeti-fennsík, a dunsztos trópusok. Az élet úgy hozta, hogy Szingapúr lett
az egy éves út végállomása. Még fel sem ocsúdtunk az előző kalandból, újra úton voltunk a Huncycle duójaként. A kerékpár maradt, Ázsia is maradt, ezúttal egy másik útvonalon, bejárva Szibériát, az Altáj-köztársaságot és a
Bajkál-tavat, Mongóliát, és Japánt.
A két út között szükségből megtanultam varrni, hogy a második úton már az általam készített pehelytakarókkal és néhány táskával,
ha lehet kevesebb és könnyebb cuccal vágjunk neki. Félig-meddig már bikepacking stílusban túráztunk.
A bikepacking a kerékpáros túrázás egy népszerű formája. Lényege, hogy minél egyszerűbben, minimális felszereléssel, ezáltal
egy könnyebb, jobban irányítható kerékpárral, nagyrészt terepen haladva járjuk be a legszebb tájakat. A minimalista pakolás
másfajta táskákat is kíván; váztáskák, hevederekkel felrögzített zsákok a villán, a kormányon vagy a nyereg alatt.
Időközben megtudtam, hogy vannak szervezett, bikepacking események, versenyek, amik napjainkban gombamód szaporodnak. Különböző
terepen, előre meghatározott, változó hosszúságú és nehézségű útvonalakon tehetik próbára magukat az indulók. Kaland a javából,
hiszen nincsenek kísérő kocsik, frissítő állomások, masszőrök és szervezett ellátás. A résztvevőknek minden felmerülő igényt,
problémát és helyzetet maguknak kell megoldani. Mindenki abban alszik, azt eszi, azzal szereli meg az elromlott kerékpárját,
amit magával visz. Csak olyan külső segítséget vehet bárki igénybe, ami másnak is rendelkezésére áll. Nincsenek szakaszok,
a rajtnál elindul a stopper, és nem áll meg, míg a versenyzők célba nem érnek. Mindenki úgy osztja be a napi 24 órát, ahogy
szeretné, ahogy tudja. Minden induló kap egy GPS alapú jeladót, így az online "nézők" folyamatosan követni tudják a pozíciókat,
a verseny állását. Ez nevezik az angolban találóan "dot wacthing"-nak (pontfigyelésnek).
Rögtön tudtam, hogy engem erre találtak ki, hogy az elmúlt években tudtomon kívül másra sem készültem, csak egy ilyen megmérettetésre.
Miután hazaértünk 2019-ben, beneveztem egy lengyel versenyre a Kárpátokban. Nehéz volt, rengeteget tanultam, eszméletlenül
élveztem és sikerült teljesíteni.
A varrást folytattam, újabb táskák kerültek ki a kezem alól, egyre tűrhetőbb külalakkal. Szép lassan híre ment a dolognak
és többen megkerestek, hogy varrnék-e nekik is ezt-azt a kerékpárjukra. A vírusnak is köszönhetően vettem egy nagy levegőt,
és belevágtam egy saját vállalkozásba. Egyedi, bikepacking specifikus sportfelszerelést tervezek és varrok, így véglegesen
összefonódtam a kerékpározással. Már nem csak édes hobbi, de a munkám és ezzel az életem gerincévé is vált. A Mokush márka szépen halad a maga útján, egyre ismertebb, palettája egyre szélesedik.
A lengyel versenyt újabb kihívások követték, teljesítettem 2 magyar bikepacking eseményt is, az utóbbin dobogós helyezést
is sikerült elérni. Úgy döntöttem ideje tovább emelni a lécet.
Ezért idén augusztusban új kihívás vár rám. Valószínűleg a legnagyobb, amivel eddig szembenéztem. Beneveztem a Silk Road Mountain
Race-re, ami egy kőkemény bikepacking verseny Kirgizisztán ritkán lakott, gyönyörű hegyei között. 1900 km a táv, 34500 m szintet
kell megmászni. 13 hágón kell jóval 3000 m fölé kapaszkodni, a Jiptik-hágón pedig 4185 m-en vezet át az ösvény. A hőmérséklet
-15 és +40 fok között bárhol lehet, a felső régiókban gyakoriak a semmiből előkerülő hóviharok. Minimális az aszfaltozott
km-ek, a lakott települések száma, a külső segítség mértéke. Időről-időre újabb folyó keresztezi majd az utunkat (igen, sajnos
hidak nélkül) és tetemes mennyiségű "tolós szakasz" van az útvonalban. Napi 16-17 órát tekerve, közel 200 km-t tervezek menni,
3000-4000 m szintet "mászva", 5 órás alvásokkal, mindezt 10 napon át.
Elmenni a falig, szembenézni a kimerültséggel, a kényelmetlenséggel, a félelemmel, és a fájdalommal. De mégis miért? Alex
Honnold (sziklamászó) mondta, hogy "Semmilyen nagy teljesítményt nem ért el még senki úgy, hogy az kényelmes és csupa boldogság
volt." A nagy nehézségek és kihívások közben hálát és szeretetet érezni, békében és harmóniában lenni önmagunkkal, ez az igazi
kihívás. Úgy az extrém kerékpározás közben, mint a hétköznapi életben egyaránt.
Kövessétek a kalandjaimat!![]()
![]()
A cikket írta: Boros Balázs Mókus
A fotót készítette: Apjok Róbert
Facebook
Instagram
Mokush bikepacking táskák, hátizsákok, kiegészítők
