Klímapara

Interjú a klímaszorongás jelenségéről Dr. Kőváry Zoltánnal, klinikai szakpszichológussal.

A WWF Magyarország a MagNet Labor közreműködésével WWF Corner elnevezéssel indított útjára egy beszélgetés sorozatot még az ősz folyamán. Az első alkalommal Klímapara címmel a klímaszorongás jelenségéről volt szó, ennek a beszélgetésnek volt az egyik vendége Dr. Kőváry Zoltán az ELTE egyetemi docense, a téma szakértője, akit egyre többen kérdeznek a jelenségről, és az ehhez köthető további új fogalmakról, mint például a klímagyász, vagy a klímabűntudat.

Mi a klímaszorongás az Ön megfogalmazása szerint?

A klímaszorongás az egy teljesen releváns érzelmi reakció arra a helyzetre, ahová eljutottunk most, vagyis, hogy a környezet, a természet elpusztítása, kizsákmányolása, és ennek eredményei egy olyan szintre értek, amit már nem lehet tagadó módon, homokba dugott fejjel kezelni. Egyre többet hallunk a műanyagszennyezésről, a káros anyagok kibocsátásáról, vagy épp az éghajlatváltozás felgyorsulásáról, aminek következményei valószínűleg már a mi életünkre is hatással lesznek. Ezek a szinte naponta érkező, nem túl megnyugtató hírek átütötték az ingerküszöböt, és az emberek különböző reakciókat adnak erre. Ennek az egyik formája a klímaszorongás, a klímabűntudat vagy a klímagyász, vagy a másik oldalon azok, akik nem tudnak ennek az egzisztenciális következményeivel szembenézni, a tagadás, a bagatellizálás vagy a szkepticizmus eszközeit használják a felismerés és szembenézés ellen. Fontos kihangsúlyozni azonban a reakció szót, vagyis, hogy nem egy betegségről beszélünk.

Grafika:Phil Hackett/The Observer/theguardian.com

Tehát a klímatagadás, a klímaszkepticizmus tekinthető egyfajta önvédelemnek is?

Persze. Annyira tagadhatatlan jelei vannak a változásnak. Elég, ha csak az időjárást figyeljük, vagy épp a természeti környezet mennyiségének drasztikus csökkenését. Ha már a klímagyász fogalma előkerült, az például kialakulhat amiatt, mert elveszítünk egy olyan természetes életteret, mely végig kísérte mondjuk a gyerekkorunkat, de kialakulhat akár amiatt is, mert bizonyos állatfajok kihalnak, vagy a populációjuk alaposan megfogyatkozik. Ezt egy olyan veszteségként élhetjük meg, melynek feldolgozása hasonló a gyászéhoz. Mindezek félreérthetetlen mutatói annak, hogy milyen drámai változáson megyünk keresztül, ezért lehet jó védekezés a szkepticizmus vagy a tagadás. Ugyanakkor én azt szoktam mondani, hogy ha valaki nem szorong a fent említett jelenségek miatt, az a baj, és nem az, ha valaki igen. Hiszen általában akkor szoktunk szorongani, illetve akkor is, amikor rájövünk arra, hogy a cselekedeteinkért mást nem tehetünk felelőssé, a miénk a felelősség, akkor is, ha rossz döntéseket hozunk, persze, hogy ez szorongást kelt bennünk, de ez teljesen emberi reakció.

Hogyha szembenézünk a saját klímaszorongásunkkal, akkor nem kerülhetjük el azt a felismerést sem, hogy ha tenni akarunk valamit ez ellen, akkor lépni kell, változtatni a szokásainkon, ami sokszor azt is jelenti, hogy a kényelmünkből lejjebb kéne adni, ráadásul nagyon tudunk ragaszkodni a szokásainkhoz. Mennyire adja fel a leckét mindez?

Hát igen, van egy megszokott életstílusunk, rutinunk, az ezen való változtatás nagy feladat. Adott esetben bizonyos dolgok feladása például nagyobb veszteségekkel, lemondásokkal is járhat. Újra kell értékelnünk a környezethez való viszonyunkat, és ez hasonlítható az életünk során akár korábban már megélt egy-egy krízisállapothoz is, amikor ugye azzal kell szembesülnünk, hogy azok az életfeltételek, amelyek korábban keretet adtak a mindennapoknak, már nem léteznek, vagy nem ugyanúgy léteznek. Általában az ember először mindig úgy reagál ilyenkor, hogy megpróbálja erőltetni azt, ami eddig működött. De ha idővel képes a változásra, ha elég rugalmas, hogy újra rendezze a sorait, és akár a szenvedésének, a belső küzdelmeinek a felvállalásával képes kialakítani egy újfajta orientációt, akkor van esélye a túlélésre, a változásra. Ezért is szoktuk mondani, hogy a krízis az egy kettős jelenség: egyrészt veszélyt jelent, mert ha nem tudunk belőle továbblépni, az hosszútávon komoly problémákat idézhet elő, viszont ha kreatívan küzdünk meg vele, akkor egy olyan következő szintre léphetünk emberileg és morálisan, ahova egyébként a krízis nélkül soha nem jutottunk volna el. És, hogy mi okozza most a krízist a bolygónk jövőjét illetően? Az, hogy hosszú idő óta nem vesszük figyelembe, hogy a saját tevékenységünk igenis hatással van rá, továbbá kizsákmányoljuk és idealizáljuk. Idealizáljuk olyan értelemben, hogy csak úgy vagyunk hajlandóak a természethez viszonyulni, mintha állandóan nyaralnánk, csak azt keressük benne, ami a közösségi oldalakon fotó formájában jól mutat, mintha a természetnek csak az a funkciója lenne, hogy kiszolgálja a vágyainkat, nekünk pedig nem kell tennünk mindezért semmit. Ez egy rendkívül egyoldalú viszony. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, hogy ezen a krízisen túl lehessen lendülni valamennyire, ahhoz ki kell alakítani egy partneri viszonyt a természettel, és ez egy nagyon markáns mentalitásváltást követel meg.

Mit lehet tenni ezért?

Én most csak egy példát mondanék: egy kollégámmal azt tervezzük, hogy csoportokkal szeméttelepeket fogunk látogatni, és ennek a tapasztalatait utána a csoporttal együtt átbeszéljük. Ez csak egy ötlet arra, hogy mi segíthet az előbb említett egyoldalú és idealizáló viszony feloldásában, hogy helyette egy reális kapcsolatunk alakulhasson ki a természettel, amiben látjuk a saját természetkárosító tevékenységünk következményeit, és még jobban tudatosul, hogy nem zsákmányolhatjuk ki a végtelenségig a bolygót.

Fotó: Leonid Danilov - Pexels

Az, hogy sokat hallani arról, hogy nem maradt túl sok időnk arra, hogy változtassunk, ez mekkora terhet ró ránk, mennyire tudjuk ezt elfogadni?

A krízisnek az egyik jellemzője az, hogy az embernek, ha tetszik, ha nem, el kell fogadnia, és valamilyen állást kell foglalnia vele kapcsolatban. Ha nem teszünk semmit az is egy állásfoglalás, de annak csak negatív következményei lesznek. Én azt gondolom, hogy elkerülhetetlen és nagymértékű az a változás, melynek nagyon sok szinten be kell következnie: tehát szükség van a lakosság klímatudatos viselkedésére a korábban említett partneri viszonyt előtérbe helyezve, és nagyon fontosak a közösségi tevékenységek is, mert ezáltal gyakorolhatunk nyomást a döntéshozókra, hiszen minden szint hozzáállásának a változására szükség van, egyszerűen nincs más választásunk! Hinnünk kell egymásban, és meg kell előlegezni a bizalmat. A humanisztikus pszichológusok mondták azt, hogy ha olyannak tartjuk az embert amilyen, akkor elrontjuk, ezért azt kell látni benne, amilyenné válhat, és ha ez sikerül az lehet a húzóereje a fejlődésének. Azt gondolom, hogy ezt az elvet kell itt is alkalmazni, ezzel megteremthetjük mi is a teret a változáshoz szükséges folyamatoknak, én hiszek ebben. Az elmúlt időszak teltházas beszélgetései, melyeken részt vettem épp azt bizonyítják, hogy sokakat érdekel ez a krízis, és szeretnék jobban érteni, szeretnének tenni ellene. A 2019-es év nagyfokú előrelépést hozott, valami elindult, a szellemet már nem lehet visszatuszkolni a palackba, egyértelműen érezhető az emberek nyitottsága és tenni akarása, ez mindenképp előremutató.

Az interjút Csuth Judit készítette.