A testünk nem egyenlő a kinézetünkkel

A testünk több annál, hogy hogyan nézünk ki. Rendkívül egyszerű megállapítás, mégis a jelenünkben mintha különösen fontos volna ezt minél gyakrabban hangsúlyozni. Szakemberként mit tapasztalsz, milyen a viszonyunk a testünkkel, mennyire vagyunk tisztában a csodáival, azzal, ahogy a legtöbbször észrevétlenül áll a rendelkezésünkre nap-nap után?

Azt tapasztalom, hogy egyre inkább eltávolodunk a testérzeteinktől és az érzéseinktől, így amikor valaki a testéről beszél, azt többnyire pusztán a kinézetben, külalakban határozza meg. Ahelyett, hogy arra figyelnénk, hogy mi mindent köszönhetünk a testünknek, mennyire fontos az életben maradáshoz, a szubjektív jólléthez, az identitásunk kialakulásához, gyakran tárgyiasítjuk, és másokkal, illetve a társadalmilag kreált szépségideálhoz hasonlítgatjuk. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a nők legalább 70-80%-a, és egyre több férfi is küzd testképzavarral. Ők másképp – többnyire negatívan – észlelik a testüket, nem olyannak látják mint amilyen az valójában, és elégedetlenek vele. Ez alacsony önértékeléssel jár, ami így együtt melegágya a fogyókúráknak, az egészségtelen súlykontrolláló edzéseknek, és a különböző evészavaroknak. Érdekes tapasztalat az is, hogy tudatos és objektív figyelem leginkább akkor irányul a testünkre, amikor megbetegszünk, vagyis elmúlik az a természetes állapot, hogy működik, funkcionál a testem. Pedig a testünk szemlélődő, objektív megfigyelése segíti az önreflexiót: érzelmeink, hangulatunk megfigyelését, hogy miből veszem észre testi szinten (is), hogy feszült, stresszes, izgatott vagyok, félek, szorongok, vagy éppen beteg vagyok. Ezért is tartom nagyon fontosnak a testérzetek rendszeres megfigyelését, naplózását. Szerencsére ma már vannak olyan irányzatok, módszertanok, amelyek felismerték, hogy több figyelmet kell fordítanunk a testünkre, mint a pszichés és mentális jóllétünk bázisára. Ilyen például a mindfulness vagyis a tudatos jelenlét gyakorlása, az autogén tréning, aminek a fő célja a feszültségkezelés és a belső-külső egyensúly fenntartása, de emellett fejleszti a testi önismeretet is. Ilyen trend a testsemlegesség mozgalom is, ahol a kinézetünk monitorozása helyett a testünk ítélkezés nélküli megfigyelése és elfogadása a cél, továbbá azoknak az érzéseknek az azonosítása (és elfogadása), hogy mit érzünk vele kapcsolatban.

A testünk megismerése feltételez egyfajta nyitottságot, érdeklődő kíváncsiságot, együttérzést. Ugyanakkor nem könnyű ilyen módon közelíteni önmagunk felé, és sokszor úgy ostorozzuk magunkat, hogy az fel se tűnik. Ráadásul, ha például fáj valamink, szinte biztos, hogy hamarabb bosszankodunk emiatt, és szidjuk a testünket, minthogy elfogadással fordulnánk a tüneteink, problémáink felé.

Így van, és senki sem tanítja meg, hogyan lehet nyitottan és érdeklődően hozzáállni a testünkhöz. Azt viszont hamar elsajátítjuk a mai világban, hogyan ostorozzuk magukat, könnyebb először kritizálni magunkat, mint elfogadni. Igaz ez a nehéz élethelyzetekben is, amik mindannyiunk életében előfordulnak: egy súlyos betegség, műtét, egészségügyi diéta, vagy a várandósság és a szülés hatására is, többnyire átmenetileg ugyan, de nagymértékben megváltozhat a testképünk. Ilyenkor valóban nehéz örülni a testünknek és szeretettel tekinteni rá, de ez még nem ok arra, hogy rosszul bánjunk vele. Gondoljunk csak bele, mit tanácsolnánk egy barátunknak hasonló helyzetben? Biztosan nem azt, hogy a sok nehézség, küzdelem mellett még a testét is ostorozza. A testsemlegesség szemlélet arra bátorít az ilyen időszakokban, hogy fogalmazzunk meg elfogadó, önegyüttérző énüzeneteket, mint például: „A testem sokat segít nekem.”, „A testem keményen dolgozik, és megérdemli a kedvességet.”, és akár feltehetjük azt a kérdést is, hogy „Mit tehetek most a testemért?”.

A kamaszokon, fiatal felnőtteken talán még nagyobb a külsőt illetően a nyomás, az ő esetükben kiemelten fontos lehet a test felé hálával, elfogadással forduló szemléletekkel való megismerkedés. Hogyan segíthetik őket ebben a szülők, rokonok, pedagógusok, szakemberek?

Elsőként azzal mutathatunk példát, ha mi magunk, szülőként, pedagógusként jól vagyunk magunkkal. Ha pl. a szülő (ön)elfogadóan néz bele a tükörbe, nem sanyargatja magát diétákkal, hálás a testének, az a legjobb üzenet a gyereknek, hogy ő is elfogadható úgy, ahogy van. Ide kapcsolódik a másokkal, a másik testével kapcsolatos ítélkezésmentesség is, vagyis hogy nem kritizáljuk a másik külalakját, testsúlyát, testalkatát, hanem elfogadjuk, hogy sokféle testtípus létezik. Fontos az öngondoskodás is: ha én szülőként gondoskodok a testi szükségleteimről, az igényeimről –az követendő lesz a gyerekek számára is. Végül a testtudatosság fejlesztése jut eszembe, tanítsuk a gyermekeket arra, hogyan tudnak kapcsolódni saját testérzeteikhez (és az érzelmeikhez). A rendszeres testmozgás, a séta, a tánc mind remek eszközök ahhoz, hogy megtapasztalják, hogy mi mindenre képes és milyen csodákat rejt a testük.

Az interjút Csuth Judit készítette.